enni lehet, ha átáll az ember a helyi tempóra, és úgy időzít, hogy estefele legyen éhes. akkor a nagyobb városokban van sok kis étterem (nyitva), rengeteg tésztával, meg pizzéria is (nyitva), minden sarkon. (én persze nem akkor voltam éhes, ezért volt szerencsém egy héten át kenyeret, sajtot és sonkát enni. azóta annyira nem szeretem a kenyeret, sajtot és sonkát.)

a kipróbált kemping-eknek abszolút jó minőségű és teljesen vállalható árú éttermei voltak (ráadásul nem volt szervízdíj sem, ami Baruminiben pl a mikroadag kaja - nekem mikro - 25%-a volt).
reggelire szinte mindenhol édes péksütemény volt (leginkább egy croissant-nak kinéző, lekvárral vagy csokival töltött levelestésztás darab), aminek hála, hét végére bálnává sikerült alakulnom.
meg kávé. jó kávé, vagy nagyon jó kávé, esetleg elképesztően k jó kávé, 1ért, meg 1.20ért. (ezen a ponton mégis csak el kell gondolkoznom a fekete és a my little melburne árképzésén - Andrejja, ne mondjál semmit, ami drága, az drága.)

az alábbi, témához lazán kapcsolódó képen a szerző látható, egy nagyon drága kávéval, nagyon Budapesten, szemben vele egy cukilány  nemiszikkávét, mert fényképeznie kell.

a kenyér- és egyéb péksütemény felhozatal lenyűgöző, a sajtpultok szintén (mivel tele van juhsajttal a sziget - ld. pecorino - természetesen rájöttem, hogy én tkp nem szeretem a juhsajtot).
a szárd kolbász nekem nagyon nem, Balázs szerint igen.
a híresen nagyszerű articsókát szerintem egy az egyben exportálják: articsóka-ültetvényekkel tele a vidék, de kapni nem lehet sehol (lehet, hogy nem volt szezonja neki? ez most jutott eszembe.).
amitől többször sírva fakadtam, az a frisstészta-hűtő volt. ennyiféle formájú, töltelékű tésztát egyben! elképesztő szerencsének tudom be, hogy nem vm felszerelt apartmant sikerült találni, és így csak egy bálnányi méretűvé dagadtam.
továbbá szerencse még (amit azért ott, akkor nem így éltem meg), hogy a szárd édességek kimerülnek a kekszekben nagyjából. van egy-két egyéb ugyan, de végül az is csak keksz. én meg nem szeretem a kekszet. (ja! a fagyi! de azt se szeretem.)
inni viszont hál istennek lehet. bort, sört, töményszeszt. oda-vissza. bármikor, bármennyit.
a borválasztást nem bíztuk a véletlenre, Giacomoval konkrét listát írattunk, amin nagyjából végig is mentünk.

van még a mirto nevű szeszük, 30% alkoholtartalommal és hubertuszos ízvilággal (köszönet Balázsnak a remek hasonlatért) - ami semmiféle lánykori emlék hatására nem lett a kedvencem (az emlékek miatt ezen nincs is mit csodálkozni), a pultosfiú viszont örült, amikor ráhagyományoztuk a maradékot indulás előtt.

(jól szemlélteti a szardíniáról kialakult kajaképemet, hogy 1 darab söröskupak-fotóm van, 2 kávé, 1 briós, 2 fagyi - utóbbi három szar lett -, úgyhogy ma kénytelen voltam sütni egy focacciat, hogy legyen valami olasz íve a lezárásnak.)

37.5 dkg kenyérliszt (tettem bele nagyon kevés teljes kiőrlésűt is)
1/2 tk só
1 tk szárított bazsalikom
1 zacskó dr.Oetker expressz élesztő
75 ml olívaolaj
215 ml langyos víz
12-15 szem olajbogyó (fekete)
friss rozmaring (1 ág, de amúgy ízlés szerint)

know-how:

a hozzávalókból tésztát dagasztattam a géppel (azt olvastam valahol, hogy 10 percig kell kézzel dagasztani, úgyhogy 5 percig dagasztattam a géppel - azt is olvastam, ezt már a receptben, hogy lágy lesz a tészta, de rugalmas, hát szerintem az enyém nem volt ilyen), egy olajozott edényben duplájára kelesztettem,
kettévettem a tésztát (két tepsiben sült meg), és kézzel oválisra alakítottam. az ujjaimmal benyomkodtam, 1-1 kis marék félbevágott olajbogyót tettem rá, és megszórtam apróra vágott rozmaringgal.
200 fokon 18 perc alatt megsütöttem.
legközelebb nem lapogatom ki ennyire vékonyra, mert egyrészt szerintem a vastag tésztás focaccia a jó focaccia, másrészt a lapogatás után már nem nőtt az enyém sehova, hiába hagytam állni.